Ma este egy joghurt és a billentyűzetem a társaságom. Itt ülök a gép előtt, s a történetemen gondolkodom, amit szeretnék elmesélni.

Van egy fiú. Egy furcsa és elbűvölő fiú. Azt mondják, messze utazott. Nagyon messze. Tengereken és vidékeken át. Egy kis szégyenlősséggel, naivsággal, de csillogó szemekkel.

Nehéz megfogalmazni, honnan is kezdődött minden, de talán pont Vele, egy lánnyal, A lánnyal. Több, mint két éve.

Aztán lassan egy éve annak, hogy vége lett. Volt közöttük egy kapocs, valami, ami összefogta őket. Mintha lenne még egy kezük, amit senki sem lát, amiről senki nem tud, ami csak az övék, ami csak nekik van. Aztán jött valaki, aki sose volt, csak ennek a fiúnak a gondolataiban. Hús-vér valójában állt előtte, de mégse létezett, nem volt egyéb, mint fantázia. Egy ember, aki benne van egy szerepben, amibe bele akar kerülni. Ez a fiú megadta neki ezt a szerepet, de a lány nem. Aztán jött a vihar. A két egymásba kapaszkodó kéz nem tudta legyűrni azt az erőt, ami nekik feszült. A kezek lassan kifáradtak, az ujjak nem tartottak, s a két kéz megszűnt létezni.

A fiú dacból, bosszúból, önsajnálatból, s talán egy addig mindig elnyomott érzés miatt vitorlát bontott. Kihajózott a kikötőből. Sose volt kormányos, matróz és kapitány. Sose kelt útra egyedül. De legfőképp sose vezetett. Tapasztalatlanul vágott neki a vizeknek. Naiv, különös, ártatlan fiúként.

Aztán ott volt ő. A fiú megállt, s felvette a hajóra. Vitorlát bontottak, s a nyílt tengeren hajóztak. De ketten túl sokan voltak ehhez a hajóhoz. A fiú egyedül maradt. Életében másodszor sírt egy szerelem miatt. De itt most nem őt siratta, hanem elvesztett ártatlanságát. Siratta önmagát, hogy feladta elveit, hogy feladta tartását az érzelmei miatt, amiket nem becsültek meg. Végül beletörődött, s kikötött.

A másik srác különleges volt, és világot járt. Lenyűgöző és egyben ijesztő. Hiányzott  belőle az alázat és a tisztaság, de volt benne valami, ami mégis vonzotta a fiút. Valami, ami erővel tört a felszínre. Ez a hajó a kikötőben süllyedt el. A srác léket fúrt rá.

A fiú sokáig csak bolyongott, kereste a másik hajót, ami kivezeti a nyílt vízre, de sokáig nem találta.

Aztán egyszer összefutott a sráccal. Megdöbbentő találkozás volt. Elő törtek az érzelmek, a sértett, egykor eldobott vágy. A fiú már nem az volt, aki régen. Aki dacból, erőből, egy mosollyal vált.  Felépítette a saját hajóját. Kóbor, idegen lényként keringett a forgatagban. S aztán ott állt a mestermű. Egy erős, délceg hajó. Nem kellett más hozzá, mint egy csók, egy csók egy másik hajó kapitányától.

A fiú nem váratta meg önmagát. Hamar kihajózott. Dacolt a hullámokkal, a sós víz erejével, dühével, vadságával. Ringatózott  a nyári napsugarak puha hullámain, s megízelte a tenger gyümölcsét. Majd újabb álmok jöttek. Véget ért a tengerész élet. Ismét kikötött.

Nem volt már kalóz a ködben, tengerész a hullámok tetején. Újra az lett, aki egy éve volt. A furcsa és elbűvolő fiú.

Újra azzá lett, aki volt. Tapasztalattal és változatlan energiával vágyik ismét olyan kézre, ami egykor a lánnyal kapcsolta össze, de már egy másik fiú kezére vágyik.

xoxo Maxen