Mikor meleg helyre megyek szórakozni, mindig feszült vagyok. A lépcsőn lemenni olyan, mint alámerülni egy másik világba. Ahogy lépek lefelé a lépcsőn, igyekszem elkerülni a tekinteteket. Lefelé szegem a tekintetemet. Az cipőm orrát nézem. Közben magabiztosan igyekszem kontrollálni a mozgásom.

Egyszerre vagyok prepotens és gyáva.

Lépek lefelé. Hosszúnak tűnik az út. Aztán, mikor lelépek, s a padlót érzem, felemelem a fejem, újra Maxen vagyok. Furcsa átmenet ez a hétköznapok ritmusa és a meleg miliő világának ragyogásában. Néhány órára mind barátok, szerelmesek, vetélytársak, ellenségek vagyunk. Mindenkinek köze van a másikhoz, nem úgy mint fent, mikor elfordítjuk tekintetünket az utcán. Egység vagyunk a mélyben.

Ahogy ott állok, a lépcső alján, már csak egy irány van. Felpillantok, de olyan messze van a felszín, így hát előre megyek. Töröm az utam. Igyekszem elhitetni magammal, hogy olyan vagyok, mint mindenki más, s közben olyan más vagyok, de itt lent pont az az egyetlen egy tulajdonság köt össze minket: mind melegek vagyunk.

Mindenki ugyan úgy néz, de itt már nem vagyok gyáva. Megállok a tekintetek előtt. Táncolok. Varázslatos. Mosolygok. Aztán megálljt mondok, mikor elém lépnek. Kizökkenek, amikor megérintenek.

Mi még mindig csak egy dologban egyezünk. Mi még mindig nem vagyunk barátok, mi még mindig nem szólhatunk egymáshoz. Meghátrálok, hátra lépek. Még mosolygok, de már máshogy. Ez már nem az önfeledt eufória. Ez már a sajnálkozás mosolya. A kérésé, hogy menj el. Egy pillanatra megállok. Elszégyellem magam. Mi mást szolgál a leszegett tekintet és a kackiás allűr, ha nem azt, hogy megszólíts? Hát azt. Pont azt. Hogy odajöjj. De amint ez megtörténik, elmúlik a varázs, megvolt az öröm és a gyász, s folytatódhat az éjszaka - egymagamban. Táncolok tovább, hogy újra megszólítsanak, s újra tegyek egy lépést hátra. Hát ilyen vagyok. Egyedül a tánctéren.

xoxo Maxen