Álmodnak-e a melegek rózsaszín bárányokkal?

szerelem bejegyzései

Ha valaki megkérdezné, mit szeretek a barátomban, akkor leülnék egy asztalhoz, kezembe fognék egy tollat, s csak írnék, írnék és írnék.

Mindent papírra vetnék ,ami csak eszembe jutna. Leírnám azt, hogy mi az, amit szeretek benne, hogy mi az, amit csodálok, ami néha bosszant, de hiányozna belőle. Leírnám, hogy miket kaptam eddig tőle, miket adhattam neki, s mi az, ami még ránk várhat.

Ha valaki megkérdezné, mit szeretek a barátomban, akkor az első dolog, ami eszembe jutna róla, az az a sapkás-mosolygós fiú, aki ott állt 2010. februárjában az albérletem ajtajában, kezében a táskájával, este 10 után. A második kép pedig a 2011-es születésnapja, mikor megleptem egy vacsorával itthon. Az első alkalommal éreztem azt, hogy életemben először szerelmes vagyok, a második alkalommal pedig azt éreztem, hogy kettőnknek még nagyon nagyon sok évet szán a sors.

Hamarosan 20 hónapja vagyunk együtt, ma-holnap két éve. Titokban néha átfut a gondolataimon az, hogy a meleg pároknak mennyi idő jut, hogy két éve együtt...milyen hosszú idő ez, amiben már olyan sok minden történt és még olyan sok minden történhet majd. Ez életem igazi kapcsolata, olyan, amiben igazán mindent megtennék a másikért, kiállnék mellette akár az életemet is kockára téve.

Az én barátom egy nagyszerű ember!

xoxo Maxen

2010. január

Szegény vagyok, meggyötört, fáradt és halk. Nem tudok menni se jobbra, se balra. Némán állok.

Áll mellettem valaki, akit nem ismerek még. De kezdek megszeretni.

Pupák: Maxen nem mond ki dolgokat.

2010. február

Ott áll előttem. Mosolyog. Leveszi a sapkáját. Mosolyog. Ha erre a pillanatra gondolok, könny szökik a szemembe. Mosolyog. Mosolygom. Mosolyog. Nevetek. Mosolyog. Megölelem. Mosolyog. Kimondom, érzem: szeretlek. És Ő még mindig mosolyog!

Maxen: abban a pillanatban igazán szerelmes lettem.

Pupák: abban a pillanatban igazán szeretve lettem.

2010 tavasza

Érzem a céljaimat, érzem a terveimet, érzem a jövőmet.

Felmondok és munkát keresek. Nehéz. Állom a sarat. Szembe szegülök a szüleimmel. megalázkodom és háborút vívok. Hibát követek el. Gyötrődöm, igyekszem elfogadni magam. Majdnem bevallom a szüleimnek. Aztán hallgatok. Gyáva vagyok és bátor. Erős és gyenge. Maxen vagyok, de mégis Roland. Roland vagyok, s mégse hagyom el Maxent.

Elárulom a Pupákot. Haragszik rám. Hazamegy. De vissza jön. Hibát hibára halmozom. Gyenge vagyok az életemben. Nem hiszek Istenben, de mégis, egy éven belül kétszer fohászkodtam hozzá. Milyen ironikus, én, aki nem hiszem a felsőbbrendűt, térdre borulva, összezárt kezekkel kérek tőle; mintha az utolsó lehetőségem lenne, vagy csak a megnyugvás, hogy hátha mégis.

Maxen: Olyan érzéseim vannak, amiket sose éreztem még. Érzem a fővárost, érzem Pupákot. Érzem a szerelmet. Érzek bánatot. Érzek és vagyok.

2010 nyara

Már nem keresem magam. Tudom, hogy meleg vagyok. Már nem keresek senkit, mert van társam. Már csak választ keresek arra, hogyan mondjam el a szüleimnek, hogy milyen a melegek élete.

Végigdolgozom a nyarat. Egyetlen élmény él bennem, mélyen belém véste magát. Az a strand. Az a víz, az a mosoly, az az élmény, az a nap. Azt idén ezerszer szeretném átélni!

2010 ősze

Összeköltözöm Pupákkal, s közben összekülönbözöm a legjobb barátommal. Többé már nem beszélek vele. Komfortos életet alakítok ki, s kitűzök egy új célt: London.

Maxen: Szeretném Londont.

London: Szeretném Maxent.

2010 vége

Egy év telt el úgy, hogy azon gondolkodtam, hogyan mondjam el a szüleimnek. Végül nem mondtam el. Egy év telt el úgy, hogy van egy olyan ember az életemben, akit szeretek, aki, ha a jövőmet álmodom, mindig ott van mellettem.

2011 idusa

Már nem látom a régi Maxent. Elvesztettem a stílusomat. De visszaszerzem. Újra energikus leszek, életerős. Jön a tavasz, s én kivirágzom. Várom májust. Akkor születtem. Nekem az évben az az igazi új év.

Barátokat akarok. Nincsenek. Rájöttem, mindenkit otthon hagytam. bezártam egy ajtót, s mögötte maradt minden, amit 22 év alatt felépítettem. S nem csak én tartok a kezemben egy kulcsot. Pupák is. Ugyan azt éli át, mint én, csak én előbb zuhanok magamba.

Elhagy a racionalizmusom. Mindenben világosan látom a racionális lépést. Mindenben. Az érzelmek terén kapkodom, csapkodom.

De most mély levegőt veszek. Lesznek Pesten is barátaim, megmarad a szerelmem, akinek érzelmek terén mindent megadok, akinek a menekvés leszek. De tudom, hogy ő is és én is arra vágyunk, hogy mások véleményét is ismerjük. Mesélni akarok neki a barátaimról.

2011 még tartogat nekem sok fejtörést, de én továbbra is leszek Maxen, az arcnélküli, s leszek Roland, a mosolygós srác. Talán 2011-ben ez a két személy végre egyesül.

xoxo M

Szombat van. Ragyogó napsütés, kellemes meleg idő. A pénteki bulit kipihentük. Megvolt a reggeli, a reggeli szeretkezés.

A Nemzeti Vágtára megyünk. Igazából nem várok semmit az ilyen prolidzsemboritól. Sok izzadságszagú, hájas külföldi és magyar turista lepi el a Hősök terét, hogy nézzék a lovagló ifjúságot. Egyben vonz a kíváncsiság, másrészt taszít a tömeg.

Odaérünk. Rengetegen vannak. A sátrak és a rusztikus világ viszont megfog. Pupáknak meg is jegyzem, hangulatos, stílusos, de hiányolom a XIX.-XX. századi polgári eleganciát.

Megérkezünk a térre. A hangszóró mellől figyeljük, ahogy felkészülnek a rajtra, ahogy elsuhannak a szemünk előtt a lovak. Egyszer, kétszer, sokadjára. Átértékelem korábbi véleményemet.

Még sose voltam lóversenyen. Lenyűgöz a dinamika és a lovak nemes eleganciája. A tartásuk és az az erő, amit vágta közben sugallnak. Az egész olyan, mint mikor megmozdul egy izomtömeg, kiszakad a helyéről és céltudatosan halad előre. Fantasztikus. Lenyűgöző. Energikus.

Más szemmel nézem a környezetet. A Nemzeti Vágta rusztikussága a szememben új jelzőkkel bír. Ez nem csak egy parasztos népünnep, több annál.

Pár órával később odébb állunk. A Nyugatival szemben lévő török étteremben eszünk kebabot (gyrost). A kedvencem! Hagyma és lila káposzta nélkül, jó csípősen. Imádom!

Jóllakottan, feltöltődve a Duna felé vesszük az irányt. A nap még mindig süt. Az emberek sétálnak, nem törődnek a korábbi napok esőivel. Mi pedig lángost eszünk. Fokhagymás, nagyon finom!

Lesétálunk a Duna partig. A rakpartot elöntötte a víz. Leveszem a papucsomat és belemegyek a vízbe. Jég hideg. Pupák is követ. Az emberek viszont csak állnak az úton, ami lassan alámerül a mélységnek.

Szórakozunk és élvezzük a napsütést, a magas vízállást, a délutánt, egymást.

A parton sétálva délfelé megyünk. Hazafelé. Egy igazán tartalmas nap volt. A lábam, ami a korábbi sétától fájt, a hideg víztől magához tért.

Másnap, vasárnap megismételjük a gyönyörű napot. Járjuk a várost, hogy Pupáknak vegyünk valamit. S közben azt tervezzük, hogy ismét a Dunaparton kötünk ki.

A Westendben belebotlunk egy "régi" ismerősbe. Beszélgetünk, s együtt eszünk. Meglep a srác közvetlensége, gyerekessége, s az, hogy mennyire örülök, hogy én nem hasonlítok rá.

A nap koronája ismét a víz. Már magasabb. Az előző napi séta a térdig érő vízben a rakparton most elmarad. Pupák határozottan tör előre, de nálam táska van, s a víz már eláztatta a rövidnadrágomat, a boxerem is nedves...

Mezitláb, papuccsal a kézben sétálunk a pesti oldalon. Az aszfalt éles kövei kissé szúrják a lábamat, de túl kellemes az idő, hogy teret engedjek ennek az érzésnek. A Duna árasztja magából a hívogató szavakat. Sétára sarkall, s egy közös élmányt ígér.

A Váci utca felé kanyarodunk. A nap már lassan lement, mikor mi fagylaltot veszünk, s megjegyezzük, hogy mennyire utáljuk azt a férfit, aki az egyik étteremhez invítálja be a vendégeket. Tenyérbemászó pióca.

Este van. Már nem is nézünk filmet, csak az ágyba fekszünk. Összebújunk, s elalszunk.

xoxo Maxen

Emlékszem, amikor erről beszélgettem vele. Azt mondta, neki ez a 100km nem távolság, mert a fővárosban képzeli el a jövőjét. Felbátorodtam. Sokat találkoztunk, hetente többet volt nálam, mint otthon. Nem érzékeltem a távolságot.

Emlékszem arra is, amikor sokat mondogattam neki, keressen Pesten munkát. Már szégyellem magam emiatt. Önző voltam, s át akartam lépni az álmait, hogy az enyém valóra váljék.

De akár hogy is gondolkodom a távkapcsolaton, mindig arra jutok, egy harc a másikért. Mégse gondolok arra a 100km-re. Mindig arra gondolok, mennyire szeretem. Milyen jó, amikor azt hallom, hogy vannak álmai, hogy mi mindent adtam neki. Mindig, ha hazamegy, arra gondolok, milyen boldog leszek, ha majd újra itt lesz. És mindig, minden egyes alkalommal, amikor meglátom az állomáson, vagy csak meglepetésszerűen beállít az ajtón, ott áll ő. Most is előttem van az a kép, egy szikár, erős fiatalember áll velem szemben. Egyik kezében az utazótáska, másikban a laptop. Mosolyog rám, örül nekem. Én is mosolygok. Örülök neki.

Az a mosoly nekem ezer szót mond egyszerre. Abban látom a kapcsolatunk múltját és jövőjét. Aztán megölel és érzem a jelenét.

Számomra a távkapcsolat sose jelentett sokat. Egy évvel ezelőtt volt egy suta kezdeményezésem. Egy bukott kapcsolatom. De ez a mostani, ezt nem távkapcsolatnak tekintem. Messze él, de arra gondolok, olyan mintha a város másik végében lakna.

Egyszer azt mondta, szeretne összeköltözni velem. Talán túl sokat remélek és várok. Azt hittem, ez lassan bekövetkezhet. Annyi célja van, és annyi terve. Nekem csak egy van: Ő.

Sose gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire kötődöm majd valakihez. Talán mert egy kivétellel sose voltam ilyen hosszú ideig együtt senkivel. És nem telik úgy el nap, hogy ne félteném magam emiatt, de mindig van egy pillanat, amikor a világ legboldogabb emberének érzem magam, és ez az, amikor feljön hozzám, amikor meglátom. Az, amikor megcsókol. És akkor mindig arra gondolok, de jó lenne minden reggel így elbúcsúzni, minden este így köszönteni egymást.

Ma reggel olvastam nemiswan bejegyzését. Nem hiszek a horoszkópokban, de az a bikás leírás annyira igaz volt rám. Tegnap olvastam kyle egyik bejegyzését is, arról írt benne, hogy a szerelem a melegek között hosszútávon nem működik, mert érzelmileg és szexuálisan is más irányba kacsintanak.

Nemiswan írása teljesen igaz volt rám. Lassan alkalmazkodom, lassan leszek szerelmes, kivárok, megfigyelek és aztán hosszú távra adom magam. Neme csak ez a járható út.

Beleszerettem. Érzem minden porcikámon, hogy ilyet még senki iránt nem tápláltam. Érzem, amit érzek, és ezen 100km se tud változtatni. Érzem, amit érzek, hogy szeretném, ha hozzám kötné a jövője, engem pedig hozzá az én jövőm.

Nekem nem távkapcsolat az, amiben most vagyok. Nekem ez a Kapcsolat.

xoxo Maxen

Csak fekszel az ágyadban, és rá gondolsz. magadhoz szorítod a kispárnát, s közben azt gondolod, hogy az ő erős testéhez bújsz oda. Aztán lassan elalszol. Álmodban vele vagy, olyat tesztek, amit nem szabad: kézen fogva sétáltok az utcán az emberek között, akik nem is törődnek veletek.

Ragyog a nap, kacér meleg idő van és minden ember egy szürke massza, csak ti vagytok színesek. Aztán lassan besötétedik minden, s tisztul a látásod. Reggel megcsap a hideg napfelkelte magánya. A kispárna körvonala kirajzolódik,. Csalódottan tolod el magadtól. Egy kispárna sose helyettesítheti Őt.

Felkelsz, s fogat mosol. Néha néha oldalra pillantasz. Ott van a fogkeféje, amit már hónap óta nálad hagy. Tudod, hogy az Övé, s egyszer-kétszer megállsz a fogmosással, hogy csak rá koncentrálj, hogy miközben a fogkefét nézed, tudd, hogy ő ott van neked...csak most messze van, most egy másik városban gondol rád.

A reggeli magányos, egyedül eszel. Vele ez is más lenne, izgalmas, beszélgetéssel megfűszerezve. Csinálnál neki teát, jól megcukrozva, ahogy szereti.

Bezárod magad mögött az ajtót, ahogy ő tenné, ha ott lenne. Egyedül, magányodba burkolózva indulsz el az utcán a munkába. Nem fogja senki a kezedet, itt most te vagy a szürke massza. magányos, sebezhető lény vagy az erős tömeg sodrában.

Telik a nap, s egyszer kétszer eszedbe jut. Olyankor mindig elmosolyodsz, még akkor is, ha unalmas, egyhangú munkát csinálsz, vagy ha számok egész hadával veszed fel a harcot és vesztésre állsz. mindig erőt ad a gondolat, hogy ott van neked, csak másik városban, lehet, hogy még fel se kelt, kihasználja az ágy melegének minden percét. Talán még álmodik és meg-megszorítja a kispárnáját.

Eltelik a nap, vége a munkának. Mindenki megy haza. Egy kósza gondolat rohanvást átbotorkál a fejedben, mi van, ha meg akar lepni, s már nálad van?

Megszaporázod a lépteidet. Most nem törődsz a tömeggel. Most bátor oroszlán vagy, még ha kisegérnek is látszol.

belépsz a szobába és nem vár senki. A hűvös falak csókot lehelnek a homlokodra. Más köszöntőre számítottál. Szomorú vagy, de tudod, hogy nemsokára találkoztok. Ez megvigasztal, erőt ad és újra egy kis mosoly cirógatja meg a szád szélét.

Este még egyszer beszéltek. Nagyon szeret, hallod a hangján, hogy hiányol. Erős férfi, mégis suttogva elmondja, hogy szeret és hiányzol neki, csak neked, hogy csak te legyél az, aki hallja, hogy ez a suttogás csak a tied lehessen.

Lefekszel. Ma este ismét a kispárna ölel át. Hideg és gyenge az érintése. Csak egy ember szorít magához igazi érzelmekkel, csak Ő.

Mielőtt elalszol, még egyszer rá gondolsz. Érzed, ahogy egy könnycsepp lassú, komótos léptekkel halad lefelé a pilláidon. Minden lépését kiélvezi, ahogy halad egyre lejjebb. Aztán végig csókolja arcodat, mígnem eggyé válik a kispárnával.

Újra álmodsz. És álmodban mosolyogsz.

xoxo Maxen

Állok egy helyben. Velem szemben van. Ráfogom a fegyvert és meghúzom a ravaszt. Kétrét görnyed, a mellkasához kapja kezét, majd összeesik.

Megdöbbenek. Könnyek rohannak a szemem sarkába. Összecsapnak, hogy ki csorduljon ki előbb. Elejtem a fegyvert. Letérdelek és megfordítom az élettelen testet. Remegek és sírok. Pánikba esem.

Mit tegyek? Istenem, mit tehetnék?

Pumpálja a vért a mellkason tátongó lyuk. Remegő kézzel szorítom le a sebet. Sikítok, ordítok, sírok. Megöltem. Hidegvérrel kaptam fel a fegyvert és eresztettem bele a tárat. És most itt hever a lábaimnál.

Levegő után kapkod! Mégse halott! Küzd! Félek és sírok. Zokogok, mint egy arcon csapott gyerek. Szorítom tovább a sebet. Az ujjaim között szivárog a vér, vörösre festve minden könnycseppemet.

Felkelek. Hátrálok. Rohanok, futok. Ki a világból, ki a valóságból. Aztán zihálva esem össze. Távol van. Talán már nem is él. Zokogom.

Aztán felkelek. Mosolyogva indulok tovább a hirtelen támadt forgatagban. Hazudok mindenkinek, de a vér elárul. Gyilkos vagyok! Mindenki tudja. Én is. Ők is...Ő is.

A mosoly eltűnik. Könnyé változnak a fehéren villogó fogak. Lekonyul ajkam a Pokol irányába.

Megyek, céltalanul előre. Aztán megállok. Ott áll velem szemben. Szakadt ruháján még ott a golyó ütötte nyom. Véres és megtört. Bizonytalanul lépek előre egyet, majd még egyet. Ott állok közvetlenül előtte. Belenézek gyönyörű, könnyáztatta szemeibe. Csak állok és nézek rá. Féltem az életét, mégis megtettem. Heges mellkasához ölel.

Érzem testének melegét. Akarom, hogy ez az ölelés olyan legyen, mint annak előtte. Szorosan fogom magamhoz, mintha az egész csak egy buta gondolat lett volna.

Mindig ott lesz majd a szíve felett a jel, hogy egyszer elárultam. Átölelem, s szakadt ingét a seb fölé húzom, hogy ne is lássa.

Szeretlek!

Maxen voltam

Ma nagyon büszke lettem Pupákra; nagyot nőtt a szememben, igazán nagyot. Ma megerősödött bennem az, hogy szeretnék mielőbb összeköltözni vele, s ezért ma sokat tett :)

xoxo Maxen

Ebben az évben ismét tanultam valamit, ismét tettem egy lépést a felnőttek világában. Ebben az évben komolyodtam és egy fontos dolog birtokába jutottam.

Mindig úgy gondoltam, nem létezik szerelem első látásra, hogy a szerelem úgy alakul ki, hogy megismerünk valakit, akihez érzelmileg egyre jobban kötősünk. Aztán mikor elkezdtem randizni fiúkkal, úgy gondoltam, mégis csak létezik szerelem első látásra, de lassan rá kellett jönnöm, hogy egy pusztán egy görcsös igény volt arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogy a lányok szerettek.

Aztán találkoztam Pupákkal. Szimpatikus srác volt. Rögtön megkedveltem, de nem szerettem bele. Emlékszem, mikor kimondta, hogy szeret...én nem tettem meg. nem tettem meg másodjára se, nem tettem meg harmadjára se. Aztán írtam neki egy hosszú emailt, amiben leírtam neki, hogy sokat jelent, s majd ki fogom mondani.

Egy idő után megérett bennem az érzés, kimondtam.

Most pedig, ebben a pillanatban úgy érzem, érzelmileg szegény és üres voltam. A legutolsó barátnőm karrieristának tartott, aki sose képes igazán szeretni. De a napokban egyre többet gondolkodom azon, mit is érzek a barátom iránt.

Nem voltam még szerelmes. Legalább is nem úgy, ahogy most. Mert most tiszta szívemből szeretek egy másik embert. Alázattal és tisztelettel...és félelemmel. Minden nap, amikor arra gondolok, mit is jelent ő nekem, befészkeli magát egy gondolat az érzelmeim közé, hogy nem akarom elveszíteni.

Az elmúlt hetekben egy hatalmas pofont kaptam az élettől, amiért hálás vagyok. Kiálltam az igazam mellett a szüleimmel szemben, s megerősödött az, amit Pupák iránt érzek.

Olyan furának tartom magam, vagy csak a dolgokat, amik érnek. Azt hiszem befejeztem egy utat, ami a szülővárostól való elszakadás volt, és a túlélés Pesten. Most kezdek révbe érni. Most értem el egy életszakasz végét. Egy rövid átmenetet a felnőttkor és az egyetemista évek között. Most tudom büszkén és erősen azt mondani, már nem vagyok az a gyerek, mint aki egy éve voltam, most már felelősséggel viseltetek magam iránt, most már felnőttként kell tekintenem önmagam. Most már tudom, milyen egy ember oldalán a felnőtt szerelem.

Nem hiszek az első pillanatban fellobbanó szerelemben, én csak abban hiszek, ami lépésről lépésre építkezik, abban, ami idővel mélyül.

Itt ülök, és azon kapom magam, annyi mindent szeretnék még elmondani. Ezernyi dolgot akarok megosztani azzal, aki most ezt olvassa. Szeretném, ha mindenki ugyan azt érezhetni, még ha csak egy percre is, amit én érzek.

xoxo Maxen

(szeretlek Pupák, mint még soha senkit!)

Te vagy mellettem a zene, a múzsa, az alkotás, a csók és a tánc. Meg tudlak mosolyogni, nevetni veled. Meg tudlak siratni, harcolni veled. Meg tudlak ölelni, álmodni veled.

Meg tudok szállni nálad éjszakára, hogy magadhoz szoríts. Mikor felébredsz, hívsz, és mellettem vagy. Felém fordulsz és énekled az érzéseket. Süket vagyok, de mégis hallak. A szemedbe nézek, mely olyan kék, mint a nevem. Csillog az éjszaka, lágyan suttogják a fények a napok számát. És csak hívsz, hívsz, hogy elmondd a szavakat. Szemeid ragyognak, ahogy a város fénybe öltözött muzsikusai.

Magához láncol ez az érzés, megszorít a napért kiáltó árny, ajkadhoz szorítanak fürtjeid.

Gyöngyözik rajtam a mélyből törő erő. Fáj a hangom. Kín minden lépés. Mégis suttogom szavaid, táncolom veled a táncot.

Te vagy, aki hív, az ember, aki bűnös és ártatlan, aki merész és gyáva, aki szeretőm az ágyban, aki szerelmem az erkélyen, aki hárfába bújtatott muzsika.

Te vagy a zár, hogy általad legyek szabad, s én vagyok a kulcs, hogy általam legyél szabad.

xoxo Maxen

November végébe kanyarodik az idő. A mutató már elindult a korai órák álmos reggelébe.  Pupákkal már egy ideje MSN-ezek. Mint barátok beszélgetünk. Ő is távolságtartó, de kedves, akár csak én. Beszélgetéseink inkább olyanok, mint a régi barátoké, akik hosszú évekig nem beszéltek, s a távolság meglátszik kettőjükön. Néha beáll a csend, ahogy az lenni szokott, néha pedig versenyt futnak egymással a szavak és a gondolatok.

Elolvasom »

...megtudnád, hogy a szerelmed megcsal(t)?

Némán elbújnál, hangosan szenvednél, vagy csak egyszerűen beletörődnél? Szakítanál a szerelmeddel, magadban keresnéd a hibát, vagy bezárnád az ajtót és elhajítanád a kulcsot?

xoxo Maxen ;)

Olvastam egy személyemnek szóló e-mailt, mely kitér Pupákra is. Összhangról ír. Hamarosan két hónapja vagyok együtt Pupákkal, s ma az ágyban fekve végigondoltam, mit is érzek, mit is gondolok.

Elolvasom »

Hamarosan eljön Pupák születésnapja. Gondoltam, kiteszek magamért, s meglepem egy vacsorával. Csütörtökön azonnal elmentem bevásárolni, megvettem az alapanyagokat, s siettem haza.

Elolvasom »

Éjfél van, ütött az óra, még egy utolsó csókkal próbálom palástolni homoszexualitásomat. A lánnyal viszont soha többé nem találkozom.

Ott ragadt 2008-ban.

Elolvasom »

nem szeretem, ha valaki első találkozón meg akar csókolni, ha rám mászik és letámad.

ha valaki szeretne megcsókolni, akkor ne rohanjon le, sőt, az se jó, ha megkérdezi, hogy megcsókolhat-e.

ha valaki szeretne egy csókot, azt akarja...igazán! álljon elém, nézzen mélyen a szemembe, s kérjen: csókolj meg!

ha valaki így kérne csókot, akkor én adnám, de a kezdeményezés az övé lenne... eddig még soha senki nem kért tőlem csókot.

xoxo Maxen

2008. október

Este van. Mirandával beszélek telefonon. Miranda elmondja, sajnálja, ami történt, ne akarjak szakítani vele. Szakítok. Miranda sír, de nem hat meg. Erre a lépésre felkészültem. Kivédem, megelőzöm.

Miranda: Azt hittem, Maxennel minden jó lehet, hogy majd ő lesz a férjem. Tévedtem.

2008. november

Este van. Találkozom Piere-rel. Piere kellemes, erős. Megrémít. Megrémítem. Pierrel hamar vége. Sírok, mert fáj.

Piere: Maxen sose volt igazán egyenes velem, többet akart, mint én, többet várt, tovább állt. Megrémített.

Elolvasom »

Ma este egy joghurt és a billentyűzetem a társaságom. Itt ülök a gép előtt, s a történetemen gondolkodom, amit szeretnék elmesélni.

Van egy fiú. Egy furcsa és elbűvölő fiú. Azt mondják, messze utazott. Nagyon messze. Tengereken és vidékeken át. Egy kis szégyenlősséggel, naivsággal, de csillogó szemekkel.

Nehéz megfogalmazni, honnan is kezdődött minden, de talán pont Vele, egy lánnyal, A lánnyal. Több, mint két éve.

Elolvasom »